Jelenlegi hely

Vándordiák, avagy a Nagy Iskolateszt – Waldorf, na nem a saláta…

Egy 13 éves lány az Óbudai Waldorf iskolában járt, rendhagyó beszámolót írt arról, hogy mit látott és tapasztalt ebben az oktatási intézményben.

Ha nem az (mármint saláta), akkor mi a Waldorf? Hát, egyszer Rudolf Steiner úr gondolt egyet az 1900-as években, és kitalált egy teljesen egyedülálló, emberközpontú nevelési formát. Az első világháború után a Waldorf cigarettagyár igazgatója meghívta Steinert magukhoz, hogy meséljen neki és a munkásoknak az eszméiről.

Steiner módszerei annyira megtetszettek a dolgozóknak, hogy kikönyörögték az igazgatónál egy ilyen iskola felépítését. Ez a Waldorf. Azóta a világon kb. 1100, Európában több, mint 730 intézmény nyílt, amelyek Steiner elvein alapszanak.

Volt szerencsém meglátogatni egy ilyen iskolát a múlt hónapban. Nem kellett messzire mennem, hiszen Magyarországon is dúskálunk a Waldorf gimnáziumokban, iskolákban, óvodákban.

Én az Óbudai Waldorf iskolába mentem egy napra. Először is tudni kell rólam, hogy egyrészt, sokáig nem is hallottam erről a tanítási módszerről, másrészt én egy teljesen átlagos, állami iskolába járok. Már amikor megláttam, az első benyomásom az volt, hogy "úristen, milyen más"!

Az jutott eszembe, hogy ez olyan, mint egy erdei iskola, vagy cserkész tábor. Kicsiny, viszonylag régebbi, kicsit kopott épületnek tűnt elsőre, fákkal körülvéve, fatáblán hirdetve Waldorf mivoltát. Ez az én modern, „zsír új” iskolám szöges ellentéte. De a jó még hátravan!

Beléptem az egyébként kissé félrevezető kapun, majd egy kacskaringós úton eljutottam a bejáratig néhány idejáró tanuló segítségével.

Fáj leírnom, de mostanában már az is ritka, hogy a segélykérésre rögtön reagálnának a kamaszok, legalábbis az én sulimban. Szóval, amikor beléptem, tátva maradt a szám: Felmentem az első emeletre és rögtön szemben találtam magam néhány kedves “kollégával”, ők vezettek körbe.

Elindultunk hát felfedezni a terepet.  Elértük a lépcsőházat, itt kiszélesedett a folyosó. Ez volt az egyik kedvenc helyem abban az iskolában, mert azon a falon egy csodaszép mozaikot láttam, amit egy anyuka csinált a saját két kis kacsójával. Bizony, ha már most kedvet kaptál a Waldorfhoz, ne rohanj oda rögtön édesanyádhoz, hogy Te holnaptól Waldorfos akarsz lenni! Lehet, hogy pont ő fogja meginni a levét egy ilyen hirtelen döntésednek.

A Waldorfba ugyanis nem csak a gyerekek járnak, hanem a szülők is. Jó, persze a szülők nem tanulni járnak az oda, de nekik is kell egy jó adag energiát belefektetni az iskolai életbe: pl. készíteniük kell gyermekeiknek egy lírát (ez egy lantszerű hangszer), segíteni kell a suli esetleges felújításában, karbantartásában, vagy be kell szállni valamilyen esemény szervezésébe. A Te anyukád vagy apukád vajon vállalná?

Vissza a suliba! A lépcsőházban lefelé és fölfelé is láttam egy csomó fából faragott díszt, tárgyat, ami szintén a gyerekek (!) érdeme. Ambrus mondta, hogy van fafaragás órájuk is. Hát nem tök menő?

Elértük a második szintet és a másik kedvenc helyemet: az euritmia termet. De lassítsunk, mi az az euritmia? „Az euritmia lélekkel teli testi kifejezésformát öltő belső mozdulat.” – költőien megfogalmazva. Juli viszont így definiálta: „Az euritmia a mozgáskoordinációt, a térérzéket és a megosztott figyelmet koncentrálja egy helyre, az órákon korunknak megfelelő gyakorlatokat veszünk zenére és versekre.

Kellékként vannak réz rudaink és rézgolyóink, amikkel kiegészítjük a kezünkkel, lábunkkal és testünkkel teremtett formákat és utakat. Van külön minden betűnek egy mozdulata, a zenei hangokat és hangulatokat kifejező egységeket is tanulunk a 13 év folyamán”.

Az euritmia terem egyébként álomszép. Viszonylag tágas és világos, különlegessége pedig, hogy fél karika alakú (attól karika, hogy jóformán a terem közepén van a lépcsőház). Itt is nagyon szép, színes formarajzokat látunk a falakon, plafonokon. Az egyik szegleten van egy jó nagy zongora.

Az iskola körbejárása közben összetalálkoztunk kollegáim osztályfőnökével, Mikibá’-val, vagyis Kocziha Miklóssal. Első ránézésre nem véltem felfedezni semmi extrát benne azon kívül, hogy a nagyapám lehetne, de amint később kiderült, igazi Háry János (persze nagyotmondások nélkül). 

Elszaladt az idő, ideje volt bemenni a terembe, mert nemsokára kezdődött az óra. Addig megismerkedtem az osztálytársakkal, és jobban megnéztem a termet: lilás-kékes hullámokkal volt díszítve a fal kb. másfél-két méteres magasságban, gondolom ez is hand-made, ahogy itt majdnem minden.

A tábla régi, fekete, krétás verzió, aminek két kihajtható része le van kerekítve és valószínűleg a tegnapi „biológia óra” maradványai, vagyis egy emésztőrendszert ábrázoló színes krétarajz és néhány felirat volt látható.

Hát igen. Az én tanáraim – saját bevallásuk szerint – korántsem biztos, hogy lazán tudnának ilyesmit alkotni egy tanórán (kivéve a rajztanárt). A tábla melletti két sarokban volt egy-egy komód: az egyik egy úgynevezett évszak-asztal volt gyertyával és virág formájú, gyönyörű díszekkel, a másikon pedig Mikibá’ felszerelése (két kosár színes kréta és tömérdek papír).

Eközben bejött a terembe a „tanár úr” is, és elkezdődött a reggeli szertartás: egy kézfogás és néhány száz forint osztálypénz beadása és a benti cipő felvétele (ezt a műveletet Mikibá’ röviden csak boci-csokinak hívja a “benti csuka” apropóján).

Elkezdődött az óra. Először is elénekeltünk néhány népdalt (szerencsémre mindegyiket ismertem, így én is tudtam énekelni), majd három (!) nyelven elmondtak egy imát.

Ezután jöhetett egy kis felhőtlen beszélgetés, leginkább az előző napi osztályos programról, de tényleg bármi felmerülhetett: az aktuális politikától elkezdve a friss biológiai felfedezésekig bármiről ki tudta fejteni álláspontját az osztályfőnök, amit nem is mulasztott el. Amikor kibeszélgették magukat, Mikibá’ megkért, hogy mondjak magamról valamit.

Én igyekeztem röviden összefoglalni, de valahogy nem sikerült elkerülnöm, hogy megszólítsam a „tanár urat”, mire általános röhögcsélés tört ki az osztályban. Nem értettem, miért. Mikibá’ azonnal felvilágosított: én már annyira megszoktam, hogy magáznom kell a tanárokat, hogy már alapjáraton is magáztam őt. Azonban a Waldorfban ez nem szokás.

A kicsi elsős egy fiatal tanító nénit éppúgy tegez, mint egy nagy nyolcadikos egy idősebb tanár urat. Ez nekem eléggé furcsa volt, és persze a nap végéig magáztam Mikibá’-t, mert egyszerűen nem jött a számra a tegezés, ahogy egy 60 éves, 2 méter magas tanár úrral beszéltem.

A beszélgetés után kimentünk ahhoz a szép, széles, mozaikos folyosó-részre, ahol körbeálltunk. Mikibá’ hozott egy pár babzsákot, azokat dobáltuk össze-vissza. A laikusoknak legalábbis így tűnhet. Azonban ezek nagyon jó koncentrációs gyakorlatok, jelentősen fejlesztik a figyelmünket és a fegyelmünket egyaránt.

Néha énekeltünk egy-egy dalt: a himnusztól elkezdve a latin vallásos énekekig mindenfélét. Ezt hívják ritmikus bemelegítő gyakorlatoknak. Az volt ebben a káprázatos, hogy amíg nálunk énekórán 3 dalt éneklünk el a 45 perc alatt, mindenki húzza a száját, vagy egyáltalán nem énekel, itt viszont kivétel nélkül mindenki énekelt, méghozzá nagyon szépen.

Ezután jött a bizonyítvány-versmondás. Ez abból áll, hogy Mikibá’ ír minden tanulónak egy pár soros verset, és azt minden gyerek elmondja valamelyik nap, attól függően, hogy a hét melyik napján született. Juli pont aznap mondott verset, így volt szerencsém végighallgatni az ő bizonyítványversét. Szerintem csodálatos dolog ez, hogy a tanár mindenkinek ír egy verset, amibe beleszövi annak a gyereknek a jellemét, tulajdonságait.

Végül tényleg elkezdtük a tanulást. Egészen véletlenül pont biológia epochára mentem, amit éppenséggel nagyon szeretek. Mi az, az epochánál megakadtál? Nem csodálom. Amíg az állami iskolákban meg vannak az órarend szerinti órák, ahol a könyv szerint haladunk, a Waldorfban ez sem így működik: témakörök (azaz epochák, ejtsd: epohák) vannak, és a főoktatáson éppen olyan tárgyat tanulnak, mint amilyen epochájuk van aktuálisan (egy epoha általában 2-3 hétig tart).

Bizony, itt még csak nem is „rendes” (45 perces) órák vannak általában, mert a főoktatás 2 órás, utána van 20 perc szünet, azt követi 2 szakóra (amik kivételesen 45 percesek) 10 perc szünettel, majd jön egy másfél órás óra, ami esetemben kézimunka óra volt. Tehát a nap a Waldorfban is hosszú, általában 14-15 óráig vannak iskolában a tanulók.

A főoktatás nekem nagyon tetszett, ugyanis volt két bemelegítő feladat: az egyik az volt, hogy egy előre leírt táblázat segítségével ki kellett találni a meghatározások alapján a hangokat, amik sorban, egymás után írva egy szót adtak. Vicces volt, főleg úgy, hogy nem igazán sikerült kitalálnom a hangokat. A másik pedig a játékos szóképzés volt.

Leellenőrizték az általában minimális mennyiségű házi feladatot: egy fogalmazást kellett írni az egészség fogalmáról. Persze, ez az állami sulisoknak lehet, hogy kis problémát okoz, mert általában nem szeretnek fogalmazást, esszét írni a gyerekek, de a Waldorfban a humán tárgyak iszonyú erősek. El tudom képzelni, hogy Lilla mennyi idő alatt dobta össze azt a szuper kis értekezést…

Ha már erről van szó, hogy miben jó a Waldorf: legpontosabban úgy tudnám megfogalmazni, hogy a Waldorf a jobb agyféltekében nagyon kemény. A jobb agyféltekénk felel ugyebár a fantáziánkért, a kreativitásunkért és az érzelmeinkért. Ez a pedagógiai módszer szerintem pont ezt erősíti. Ezért azt tudom elképzelni, hogy innen kerülnek ki a legjobb színészek, bölcsészek, énekesek, művészek, és újságírók (elég csak megnézni néhány Waldorfos kolléga írásait…).

Viszont elmondásuk alapján a bal agyféltekéjüket sokkal kevesebbet használják. Nem mintha nem tudnának számolni a Waldorfosok, csak kicsit úgy tűnt nekem, hogy a tudományos tantárgyakat nem veszik olyan komolyan, pedig bizonyos területeken muszáj lesz, ha nem most, akkor később, a gimiben. Ezzel kapcsolatban is van egy tévhit: azt mondják, hogy Waldorfból csak Waldorfba lehet menni (egyébként akármilyen furcsa, ezt egy odajáró diáktól hallottam). Ezt megcáfolnám, mert Waldorf általános iskolából igenis, lehet „rendes” gimnáziumban tovább tanulni. Volt már rá példa.

Szóval elkezdődött a tanulás. Ez olyan volt, mint egy jó hosszú tollbamondás: Mikibá’ nem írt a táblára, hanem diktált, és néha mutogatott a táblán levő rajzon. Minden gyereknek volt egy füzete, amibe mindent leírt. Ezek univerzális füzetek, mert a rajz órai feladatok éppúgy megtalálhatók benne, mint a biológia vagy a nyelvtan, mivel a három általában ötvöződik. Miklós bácsi mindent szépen elmagyarázott, esetleg berajzolta az ábrába a dolgot, amit éppen mondott. Persze ez sem volt olyan feszített, a „tanár úr” sokszor megállt kicsit mesélni. Ilyenkor mindenféle szóba kerülhetett, de főleg Mikibá’ (szó szerint) katonatörténetei voltak terítéken. 

Az első szakóra euritmia volt. Örültem, hogy egész órán át az euritmia teremben lehettem, olyan szép. Mondjuk nem euritmiáztunk, mert nem volt az iskolában a tanár, ezért Mikibá’-val társasoztunk. Elővett az osztályfőnök egy régi Tabu játékot és egész órára garantált volt a jókedv.

A következő tanóra már egy egész „normális” órának volt mondható. Ez német óra volt. Német óra gondolom minden iskolában van – bár én pont nem vagyok látogatója, inkább angolt tanulok. Azonban a Waldorfban 2(!) nyelvet tanulnak egyszerre, elméletileg elsőtől, gyakorlatilag “hivatalos módon” ötödikben kezdett el németül tanulni az osztály, mert akkor kaptak tankönyvet (ami kivételes helyzet, ugyanis a Waldorfban nem szokás tankönyvet használni).

Ami még kísértetiesen hasonlít a mi sulinkhoz, hogy ugyanolyan fajta könyvből tanulnak, mint nálunk, csak egy másik nehézségi szinten, ráadásul a német óra hangulata olyan szintet ütött, amit eddig csak a zseniális angol tanárom tudott produkálni. Sajnos ő már elment az iskolánkból, így boldog nosztalgia-érzés volt beülni egy németórára, ahol ugyan nem értettem sok mindent, de sírósra röhögtem magam. Ahogy a diákok fogalmaztak: Andi néni tényleg zseniális, mert az egyébként nem valami fényesre sikerült dolgozatok ellenére rendkívül derűsen érezte magát mindenki az ő jóvoltából. 

Végül (legalábbis számomra) elérkezett az utolsó óra: a kézimunka. Alapvetően nagyon szeretek kézműveskedni, de látva a többieket (még a fiúkat is!) egyszerre összezsugorodtam. Az óra feladata a cipőkészítés volt. Körülbelül annyira voltam alkalmas, hogy befűzzem a tűbe a cérnát. 

Juli anyukája, Klári tartotta az órát, aki amellett, hogy nagyon-nagyon ügyes és kreatív, még igazán kedves és aranyos is. Azzal nyugtattak, hogy ők már régóta hozzá vannak szoktatva a kézimunkához, én meg most csinálok ilyet először. Végül is, van benne igazság, mivel ugyan van technika óránk, de most már ott is csak töltekezünk a lexikális tudásból, hála a „csodás” állami tantervnek: pl. szerintem kirándulás-szervezés és az áramkörök építése nem teljesen a kreatívkodásról szól…

Sajnos el kellett mennem óra vége előtt, pedig nagyon jól éreztem magam a Waldorfban. Nagyon furcsa volt először, de idővel inkább különlegesnek fogtam föl. A gyerekek? Ők sem csodabogarak, akármennyire úgy képzeled el őket. Nem, ők csak simán imádnivalóak.

Nagyon szociális beállítottságúak, humorosak, lazák és mégis műveltek, udvariasak. Ezek alapján miért lennének csodabogarak? Ha belegondolok, szerintem sokkal inkább ŐK a normálisak…

Forrás: kidsnews.hu

kidsnews.hu a gondolkodó tizenévesek magazinja, amelyet felnőttek segítségével jellemzően tizenévesek készítenek a saját korosztályuknak. A reklámmentes felületet olvasva akár a szülők is betekintést nyerhetnek a tiniket aktuálisan foglalkoztató témákba és egyfajta kamasz szemüvegen keresztül nézhetnek bele a tinik bonyolult és érzelmileg terhelt világának kulisszatitkaiba.

A korosztály igényeit kiszolgálva a kidsnews.hu fiatal munkatársai több alkalommal látogattak és látogatnak majd el különböző oktatási intézményekbe, hogy azokat egyfajta tesztnek alávetve bemutassák, megismertessék az olvasóközönséggel.

Partnereink