Kunsági Raffer Gabriella: Feltöltődve szeretem magamat, avagy miként inspirál az irigység
Négy éve, mióta egyedül nevelem a lányaim, minden rám szakadt, ami egy család életében elképzelhető, főként egy vidéken élő 1000 négyzetméteres telekkel, családi házban élő családéban.
Volt időszak, hogy a megfeszülésig akartam a majd Én megmutatom, nekem ez egyedül is megy történetet. És csináltam. Dolgoztam, ha nem a munkahelyemen, akkor idehaza a házban és a házkörül egyaránt. Az tett boldoggá, hogy megoldottam minden olyan dolgot, amit a házasságom idején hiába vártam, hogy elkészüljön. Lépcsőt festettem, falat meszeltem, kertet építettem. Ez volt az én szórakozásom, feltöltődésem. És ez volt az is, ami elterelte a figyelmem attól, hogy férfi nélkül maradtam. Majd eltelt két év.
Berendezkedtünk erre az életvitelre. Már egyre kevesebbszer furdalt a lelkiismeret, hogy örülök az apás hétvégének, mert nem kell főznöm, nem kell leckéért könyörögnöm, hogy elkészüljön végre. Ugyan azokon a hétvégéken dolgoztam, de munka után mégis volt idő magamra, még ha csupán annyi is, hogy semmittevéssel töltsem.
Aztán jött egy pont. Meg kell valljam, irigy lettem. Sosem gondoltam, hogy inspiráló irigység is van. Nézni az ismerőseim teljesítményét a közösségi oldalon. Éremmel a nyakukban, tocsakosra izzadva, de boldogan pózolnak a fényképeken.
Tél volt, január. Elhatároztam, hogy én is akarom ezt az örömöt. És azokon a bizonyos szabad délelőttökön, mikor télvíz idején nincs dolog a ház körül, hát nekikezdtem. A tízen éves városi kosaras kis bicajommal tekerni kezdtem. Először csak a falu körül, majd egyre messzebbre merészkedtem és egyszer csak azon kaptam magam, hogy 84 kilométert tekertem le. A boldogságtól ki sem láttam. Három kör a velencei tó körül és mindez december 7-én. Hazaérve ugráltam örömömben. És olyan elhatározásra jutottam, amire mai napig nem is tudom, hogy volt merszem, de én bizony benevezek és körbetekerem a Balatont. És gyorsan be is neveztem, mondván akkor már nem lehet visszakozni. Regisztráltam és elkezdtem a felkészülést. Olyan szabadidőket teremtettem magamnak, amiről nem is tudtam ezt megelőzően, hogy van.
Persze meg kell valljam, mikor anyukámnak eldicsekedtem, hogy 1000 kilométert tekertem már le, az volt a válasza, hogy a ház körül rend van? A lelkemben volt rend, és anyut távol tartottam a kerttől, mondván úgysem csinálja meg helyettem senki, és majd szakítok arra is időt. Tekertem, ha csak tehettem, majd jött az új kormányrendelet, március 15-vel zárva tartanak a multik.
Na, akkor azt éreztem oda a tervemnek, mert átszerveződött a munkaidőm. Gondolkodtam. Számoltam. Mit veszítek anyagilag. Veszítek, de a szabadidőm, a feltöltődésem a gyerekek, és döntöttem. Munkaidő csökkentést kértem. Kell már nekem ez a szabadság. Amikor nem a pénz boldogít. Ha pénzem megmarad, de oda a szabadidőm, oda a ragyogásom, oda a boldog anya, aki türelmes, aki fizikailag bírja a mindennapok mókuskerekét is. Megkaptam az óraszámcsökkentést, részmunkaidőben dolgozom úgy, hogy egy nap másfél napot dolgozom le és marad idő, szabad idő. És tekertem tovább, egészen május utolsó vasárnapjáig. Akkor értem célba, éjfélkor.
220 kilométerrel a hátam mögött és az első éremmel a nyakamban, amit gyermeknap alkalmából reggel felváltva a lányaim nyakába akasztottam. Anya nektek tekerte körbe a Balatont, 11 óra 6 perc tiszta játékidővel. Életformává lett ez a kikapcsolódás. Ezen a télen, kicsit változott a program. A lányok előbb érnek haza az iskolából, és még korán sötétedik, hát kevesebb a sportolással tölthető időm. A kevesebb annyit tesz, hogy nem tekereghetek három, négy órát, de gyalogolhatok, egy, másfelet, és gyalogolok is. Minden szabadnapomon, hol a kutyánkkal, Bercivel, hol magamban. Hét, tíz kilométer naponta, elképesztő tempóban. Ragyogok mindettől. Feltölti e a napjaim. Csak annyira, hogy a körülöttem élők azt hiszik, férfi van a dologban. Csak akkor ragyoghat szerintük így valaki. Pedig csupán újra neveztem az Ultra Balatonra, és áprilisban a Gerecse 50–re. És mindeközben jobb formában vagyok, mint huszonévesen. Látom, hogy irigyek páran körülöttem, és mosolygok, így kezdtem és is.
Mindezzel mit üzennék a nőtársaimnak? Nem lennék boldog, csillogó szemű anya, ha nem lettem volna akkor kicsit önző – mert bizony annak éreztem magamat.
De vajon mit mondanának a lányaim, ha megkérdezném őket jó, hogy anya teker? Vicces, mert azt mondanák, a csudába, azóta nem lehetünk fáradtak. Ha anya éppen 100 kilométer után száll le a bringáról, akkor nincs nyavalygás, hogy fáradt vagyok, irány a fociedzés és a lovarda. Majd mindketten csillogó szemmel érnek haza.
Azt hiszem, ha mindez az irigység nem kapott volna el, akkor, egészen más életet élnénk. Fáradt lennék én is, és talán megkeseredett a látszólagos magányomban.
forrás: terezanyu.hu
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
