kép forrás: Freepik
Mikor a pocakomban volt rengeteg dalt hallgattam, hiszen amikor vártam, akkor készülgettem első önálló gyermekműsoromra. Válogattam a verseket, mondókákat gyűjtögettem, dalolgattam őket friss-ropogós dallamokkal. Ezekre a dalokra mindig megnyugodott, nemcsak a pocakomban, hanem miután megszületett. Ezért írok a dalolásról, a mondókákról, azokról a varázslatos pillanatokról – melyek sokszor hosszúra nyúltak – mert nem tudtam betelni a babám figyelmével, ő pedig nem tudott betelni a hangommal. Ahányszor elcsendesedtem, rúgkapálásba, gügyögésbe kezdett, ha pedig újra rázendítettem elhallgatott és figyelt. Aztán ha mókás hangokat adtam ki, vagy vicces arcokat vágtam kacagott. Ha csak halk hangon beszéltem hozzá, gyönyörködött bennem. Soha, senki nem gyönyörködött bennem úgy, mint a kisbabám. Annyira boldog voltam, és büszke, a szívem túlcsordult szeretettel és egyre több és több mondókát tanultam meg, hogy minél inkább elnyerjem a tetszését, örömet szerezzek neki.
De miben is áll a mondóka varázsa? Mi az, ami ennyire elbűvöli a pici gyermeket?
Amikor a szülő gyermekével mondókázásba fog, teljes figyelmét ráfordítja, követi minden mozdulatát, a kettejük közötti kapcsolat erősödik, elmélyül. Sokszor egyáltalán nem is érzékeljük a külvilágot, csak mi ketten (esetleg többen) vagyunk, ráhangolódunk egymásra, figyelmünk elmozdíthatatlan, megzavarhatatlan. A mondókák, dalocskák lehetőséget adnak az első sikerélmények megszerzésére a gyermek részéről, a dicséretre, a megerősítésre a szülő részéről. Már újszülött korában a dalok mellé mozgásos mondókákat csempésztem a hétköznapokba, a fürdéshez, a játékhoz, csiklandozók, mutogatós versikék, később höcögtetők, lovagoltatók, hintáztatók, az elmaradhatatlan altatók, nyolc hónapos kortól az esti mesék. A kislányom egy éves korára már az addig tanult 50-60 mondóka teljes mozdulatvilágát ismerte és egyre kifinomultabban utánozta, újra és újra ismételte nagy örömmel, sikerélménnyel a tekintetében.
Másfél éves volt, amikor igazán meglepett. Kezébe fogta a százszor olvasott mesekönyvet, a Csúnya kislányt, és folyékonyan „felolvasta”. Persze nem olvasott, de pontosan visszaadta a szöveget, szinte teljesen tiszta, folyékony beszéddel. Aztán sorra jöttek az elmúlt másfél év mondókái, dalai, versei, meséi. Kivétel nélkül az összeset tudta, pontos szöveggel, mozgással és mérhetetlenül boldogan tapsolta meg magát, hogy milyen ügyes. Számára sem az olvasás, a szótagolás, az írás, sem a matematika, egészében a tanulás nem okozott gondot ezidáig (ma már 16 éves, francia-magyar kéttannyelvű gimnáziumban folytatta tanulmányait) Mély meggyőződésem, hogy ez a rengeteg mondókának, dalolásnak, együtt töltött önfeledt, játékos időnek köszönhető.
Kép forrása: Freepik
Mi a helyzet, ha a gyermek fejlődése lassabb?
Mondókázás során a beszédindítást segítjük, a szókincset bővítjük, az anyanyelvi készségeket fejlesztjük. Megkésett beszédfejlődés esetén is hasznos, hiszen magával ragadja a gyermeket, törekszik a szavak kimondására, a mozgás tökéletesítésére. Kellő ismétléssel és bíztatással rövid időn belül szép eredményeket érhetünk el a beszédfejlődés területén is. A mozgáskoordináció fejlesztése babáknál szinte észrevétlenül történik, hiszen napról – napra ügyesebben utánozza a szülőt, a bíztatás, megerősítés hatására. Tehát az, hogy gyermekünk ép vagy esetleg speciális nevelési igényű, mutat- e bármely területen lemaradást, nem befolyásolja azt a tényt, hogy mondókázásra, dalolgatásra szükség van az egyénenként eltérő, de mindenképpen kívánatos fejlődéshez.
Írta: Tamás Éva, a Játéktár tanoda megálmodója, a Tamás Éva Játéktára zenekar énekes-frontembere, színész, gyógypedagógus - Pécs
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
