Tudtam én, hogy nem lesz vele könnyű, hiszen a mókázás és izgés-mozgás világbajnoka, de azért arra, hogy a tanulásból is képes viccet csinálni, na, erre igazán nem számítottam.
Persze látom a füzetein is, hogy a betűk nem gurulnak le a füzetlapról, sokkal inkább elmaszatolva lógnak ide-oda a vonalközben. Az olvasást meg simán elintézné úgy, hogy szépen elmeséli, mi van oda írva. Hallom én, hogy csodálatos szókincse van a gyereknek, de az olvasásnál mennyire nem érdekes ez! Persze, ha odafigyel, minden megy, mint a karikacsapás. De nem figyel oda, illetve nem mindig. Mert annyi más, érdekes dolog van a világon...
A lecke fel tehát adva. Az én Makrancos Katámat hagyom, hadd mókázzon, bolondozzon, és az iskolában lesz, ami lesz, vagy akár a konfliktust is felvállalva igyekszem nyesegetni azokat a vadhajtásokat. Én utóbbit választottam, de mondanom sem kell, hogy nagyon finoman kell bánni azzal a metszegetéssel. Hogy miért? Mert a tanulás során sem veszhet el a legfontosabb, mégpedig az én kicsi lányom csodálatos, vidám, életrevaló személyisége.
Tudom, sokan járnak hasonló cipőben. Hallom, látom a körülöttem élő családoktól, hogy nem megy mindig zökkenőmentesen a leckeírás, az otthoni tanulás. De kell-e egyáltalán?
Az úgy van, hogy igazából engem érdekel, hogy mit csinált egész nap a gyerek a suliban. Megnézem a füzeteket, könyveket. Megkérdem, hogy ez mi volt, megdícsérem, ha ügyesen oldotta meg a feladatot, ha pedig nem sikerült, akkor rákérdezek, hogy mi volt a probléma. Mert kitől tanulhatná meg az igényességet? Kinek mondhatja el, hogy azért nem sikerült az a feladat, mert nagyon kellett pisilnie, és nem tudott odafigyelni? Hogyan segíthetek, ha nem nézném meg, nem hallgatnám meg?
Mert engem érdekel és én szeretnék neki segíteni abban, ami nehézséget okoz. Lehet, hogy nem olvas még folyékonyan, de minden nap elmondom, hogy „Gyakorlat teszi a mestert!” Van, hogy olvasáskor játszásiból mérjük az időt stopperrel, és kicsit csalok is, csak legyen hozzá kedve. Lehet, hogy a füzete maszatos, de látom, hogy igyekszik, hogy végre a házi elsőre hibátlan legyen. Benne van lassan egy tanév, és ezer kis csalafintaság. Az összeadást és kivonást zizivel gyakoroltuk, meg dióval. Fincsi volt, mind meg is ette. Közben elmesélte, hogy Edit nénivel milyen játékokkal gyakorolnak.
Persze az idő olykor ellenünk van, mert rövidek a délutánok és annál kurtábbak az esték. Nem tévézünk hát, csak keveset, de a játékra mindig akad idő. Nem is szánunk többet a tanulásra fél óránál, de akkor azt az időt csak vele töltöm. Azzal, hogy biztassam: meglesz a gyümölcse az odafigyelésnek, a gyakorlásnak!
Kell-e hát otthon tanulni? Azt hiszem, sokkal inkább érdeklődni kell a gyerkőc iskolai élete iránt. Ha ezt tesszük, többet tettünk, mint gondolnánk.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
