Gyermeknevelés

Lassan itt van az új tanév, számtalan kisdiák számára most kezdődik az iskola, a még apróbbaknak az óvoda. Az intézményesítéssel és a nők munkába állásával általánossá vált, hogy a gyermekeknek az óvodában, iskolában, a felnőtteknek a munkahelyen van a „helyük”.  A régi családmodell, mely szerint anyuka otthon marad a csemetékkel és neveli, terelgeti,  mitöbb oktatja őket, elavultnak látszik. Vagy mégsem?

Mire számíthatunk akkor, ha sohasem mondunk nemet gyermekeinknek, ha mindent megengedünk és ha folyton körülöttük legyeskedünk reagálva minden apró rezdülésükre?  Amanda Gummer brit pszichológusnő szerint az ilyen szülői hozzáállás melegágyát képezi a viselkedési problémáknak.

Érdekes kettősséget tapasztalhatunk. Alapvetően negatív légkörben élünk: mindenki mindenkit leszólhat, akár meg is alázhat – a tehetségkutató műsorokat nézve például százezrek csámcsoghatnak azon, hogy a zsűri milyen szenvtelenül söpri le a szép reményeket dédelgető versenyzőket a színpadról –, ráadásul manapság csak az számít igazán elismerésre méltónak, ami sikeres, eredményes. Ugyanakkor a csapból is az folyik, hogy ha elegendő önbizalmunk van, bármit elérhetünk.

Attól fogva, hogy az első gyermekem elmúlt egy éves, önálló helyváltoztatásra stabilan képes volt, lelkesen rohantam vele a játszótérre. Nem sejtettem, hogy aknamezőre lépek. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a játszótér nem csak móka és kacagás. Mert hát ott vannak ugye a többi anyukák, apukák és az ő gyermekeik a sok-sok szuper játékkal.

A régi mondás, miszerint a téma az utcán hever némileg változott. A téma a neten, közelebbről a facebookon hever, csak nyitott szemmel kell olvasni. Ezt tettem én is, és egyetértésemnek helyet adva, gyorsan ki is másoltam ezt a hozzászólást.

Fordultunk már vissza a határról lejárt útlevél miatt, ápoltam lázas gyereket a tengerparton, szoptattam hajnalban az autópálya mellett, szereltünk autót a leállósávon, rostokoltunk órákig egy szerb szervizben, ültem repülőn négy aprósággal és egy nagy hassal, rekedtünk augusztusi hóviharban a Grossglockneren strandpapucsban, és arra a kérdésre, hogy "mikor érünk már oda?", azt hiszem, több százszor válaszoltam bő egy évtized alatt. Mégis minden évben újra és újra tervezzük a nagy utazást, mert mi, szülők, javíthatatlanok vagyunk.

Az előző cikkben a gyermekbántalmazást magát, és a rövid távú hatásait mutattam be Nektek. Most viszont a hosszú távú hatásokat fogom szemléltetni,- a szervezet erre adott lehetséges válaszait, illetve a bántalmazott egyén önmagával és társaival való kapcsolatát.
 

Ma-holnap az iskolai táblák sarkára írják: Vakáció! - és ezzel hivatalosan is befejeződik a tanév, kezdetét veszi a várva várt nyári szünet.

Dr. Zacher Gábor toxikológus előadásán beszélt a jelenlegi droghelyzetről, a szerek hatásáról, a beszerzési módokról, a spangli örömeiről, a kortárs csoport erejéről és arról, hogy mit tehetnek a szülők. 

MIÉRT JÓ A NAGYMAMA/PAPA?

Közösségi oldalak levelezéseiben olvastam, a hiszti sok kismama életét keseríti meg, hozzáteszem, a gyerekeikét, úgyszintén. Ilyenkor ugyanis, figyelmet, segítséget kérnek a gyerekek. A gyermek, abban a környezetben, a szabályokat megismerve, keresi a helyét. Az őt körülvevő család, azon belül is az édesanya feladata a rövid, pontosan megfogalmazott elvárások, szabályok, a társadalmi normák közvetítése, miközben megteremti a biztonságos környezetet a gyermek részére.

"Állandóan a neten lógnak, folyton a kütyüt nyomogatják!" De ők ott élik az életüket, nekik az online világ is valós tér. Hogyan lehet áthidalni a generációk között egyre mélyülő "digitális szakadékot"? Vélt és valós veszélyekről, praktikus megoldásokról, a kamaszkor kihívásairól, valamint a Kék bálna- hatásról is beszélgettünk a téma szakértőjével.